Rövid hétvége volt ugyan, mégis elég eseménydús 1 nap áll mögöttünk.
Rövid hétvége volt ugyan, mégis elég eseménydús 1 nap áll mögöttünk.
Egyrészt Zoli ismét saját kezűleg gyártott bútort, így a hálószobánk gyakorlatilag teljesen kész van, és extra büszke vagyok az ügyes férjemre :)
A polcok szerelése közben kiderült, hogy kell 1-2 dolog a Praktikerből, úgyhogy nem csak az Auchan-os bevásárlás van hátra, mint feladat. Azért, hogy időt spóroljunk, felajánlottam, hogy én intézem az Auchan-t, míg Zoli Praktikerben keresgél. Ebben meg is egyeztünk, Zoli ki is tett engem az áruháznál. Fogtam a tolós kocsit, elindultam befelé, és már akkor feltűnt, hogy nagyon nem kellemes tologatni még üresen sem ezt a valamit, de legalább rá is tudtam támaszkodni, ha kellett, már pedig kellett... Picúr is hirtelen aktivizálta magát, nagyon mocorgott odabent, így aztán leginkább is vánszorogtam csak, nem nagyon voltam hatékony a bevásárlásnál. Mire Zoli hívott, hogy ő kész, jönne értem, addigra még alig volt meg valami a bevásárló listáról, mégis kértem őt, hogy siessen. Nem hiába, alig ért oda, én épp a fagyasztó pultok között támaszkodtam, mert először fáztam, de ez 2 másodperc alatt átváltott abba, hogy piszok melegem lett, és közben megmozdulni nem mertem, mert éreztem, hogy vagy leülök, vagy elájulok... Zoli szerzett egy kosarat, felfordítottuk és arra le tudtam ülni. Muszáj volt, mert a látásom kezdett elhomályosodni, és a füleim is zúgtak rendesen. Szerintem hirtelen leesett a vérnyomásom, vagy ilyesmi. Elég fura látvány lehettem, de nem nagyon érdekelt. Pár perc üldögélés alatt összeszedtem magam, addig Zoli még elment összeszedni azokat, ami még kellett.
Közben rengetegen mentek el mellettem és látták (bámulták...), hogy nem vagyok épp túl jól, ráadásul terebélyes pocakom van, mégis mindössze egyetlen férfi (!) volt az, aki megkérdezte, hogy tud-e valamit segíteni...
Na de szerencsére aztán elmúlt ez az ájulás-érzet, és el tudtunk indulni kifelé és hazafelé, csak elég lassan haladtunk, mert Picúrom annyira fészkelődött, hogy tényleg lépni is alig bírtam.
A történet jól végződött, és itthon rögtön ledőltem pihenni (aludni), de már az autóban eldöntöttem, hogy jó, akkor mostantól sehova nem megyek egyedül, ez már nem az az időszak. És persze nem is értem, hogy miért gondoltam, hogy 35 hetesen majd egyedül fogom elintézni a bevásárlást... Azt tudom, hogy én csak hasznosítani akartam magam kicsit annak ellenére, hogy Zoli sem akarta, hogy megerőltessem magam. Na de mindegy már, örülök, hogy végül nem lett baj, és tanultam a dologból.
Este aztán hiába minden haladás a lakásban, készülődés az elmúlt napokban, bármi, egyszerűen kiborultam... Lehet hisztisnek is nevezni, de én inkább azt gondolom, hogy egyszerűen megint csak elkapott egy hormonális löket. Hirtelen a semmiből rám tört a keserves, krokodilkönnyes zokogás, hogy nem állunk sehogy, nem vagyunk kész semmivel, pedig mindjárt megszületik a fiunk, és egyébként is semmi se jó, én sem vagyok kész semmire. Zoli vigasztalgatott, meg mondogatta, hogy de nézzem meg milyen jól állunk, sorolta, hogy miket csináltunk a múlt napokban/hetekben, de egy pár percig teljesen vigasztalhatatlan voltam. Az segített átlendülni, hogy rávett, hogy csináljunk valamit. Pontosabban, hogy én dirigáljak, ő majd intézi a dolgot. Így aztán átmentünk a gyerekszobába, és a rengeteg kölcsönkapott babaruhát lefotóztuk 1-1 címkével ellátva, hogy melyik honnan/kitől jött, különben képtelenség lenne fejben tartani. Aztán amiket már kimostam, azt át is válogattuk, hogy mi maradjon elöl, mi az amit rögtön fogunk tudni használni, és mi az ami majd csak hónapokkal később lesz jó -az utóbbiakat vissza is tettük dobozba. Ez jót tett nekem, mert úgy éreztem, hogy tevékenyek vagyunk, és nem csak Zoli, hanem én is.
Ma meg elkezdődött a 36. hét is, és rengeteg történés vár ránk a következő 2 hétben... :) Orvosi vizsgálatok tömkelege (CTG, laborok, szülész, diabetológus, neurológus, védőnő...), és még talán a bútorosok is megérkeznek a fürdőszoba bútorunkkal... :)
