Előre szólok: hosszú lesz. Hosszú és talán túl szemléletes, úgy írom, hogy később is emlékezzek. Semmit nem akarok elfelejteni, csak túltenni magamat a történteken. Hátha az írás is segít.

És akkor jöjjenek a részletek!

Előre szólok: hosszú lesz. Hosszú és talán túl szemléletes, úgy írom, hogy később is emlékezzek. Semmit nem akarok elfelejteni, csak túltenni magamat a történteken. Hátha az írás is segít.

És akkor jöjjenek a részletek!

2011. április 26. Kedd

Reggel 8-ra mentünk a kórházba (SOTE I.), ahol már pénteken lefoglaltak előre nekem egy ágyat. Ennek ellenére hosszú órákon keresztül vártunk a genetikán is, és a nőgyógyászati ambulancián is, mire sikerült minden papírt és minden aláírást összeszedni ahhoz, hogy tényleg fel is vegyenek az osztályra, és megkapjam az ágyamat. Felmentünk, körbevezettek, az aktuális nővér egyébként elég kedves volt, és próbált vigasztalni, bár abban nem sokat tudott segíteni, hogy konkrétan mi vár rám a 2 nap alatt. Mert hogy ettől rettegtem a legjobban, teljesen tudatlanul álltam az egész elé.

Elküldtek vérvételre, az ott dolgozó néni korú nővérkék is irtó kedvesek voltak, rájuk sem lehet panaszom. Azt hitték, hogy a tűszúrás miatt sírok, bátorítottak, mikor kiderült, hogy valójában mi a helyzet.

Ezután tényleg befeküdtem a 28-as kórteremben lévő ágyamba, hogy még minden előtt talán pihenek kicsit, Zoli pedig eljött haza. Először minden zajra összerezzentem, hogy "na most jönnek értem"... De aztán annyira kimerültem a várakozástól, a lelki szenvedéstől és a sok sírástól, hogy tényleg sikerült aludnom kb. 1 órát. Akkor aztán kivágódott az ajtó, és oktató kórház lévén egy doki bevezetett vagy 10 embert, akik mind gyakornokok voltak, ráadásul külföldiek - tiszta Vészhelyzet... Mivel velem akkor még semmi nem volt, ezért rólam nem is beszéltek ők semmit, viszont a doki rendes volt, nekem pár mondatban elmondta, hogy hamarosan jönni fog értem, és a kisműtőben meg fog történni az első előkészítés, de ne aggódjak, ő személyesen fogja csinálni, vigyázni fog rám. Persze hiába mondta, nagyon be voltam parázva...

Aztán negyed 4 körül eljött az idő... Odahívtak és akkor kiderült, hogy 3-an is vagyunk, akik nagyjából hasonló terhességi korban, valamilyen rendellenesség miatt másnap idejekorán szülni fogunk... Az első lány már túl volt az első előkészítésen, a második lányt pedig úgy csinálták, hogy én is ott voltam a műtő előterében, magyarul mindent láttam! Jó, nyilván nem premier plánban, de láttam, ezen ledöbbentem... Na meg azon, hogy amikor én következtem, akkor ez a beszélgetés (is) zajlott:

Doki: Tudja mi a vércsoportja?

Én: Igen, 0 pozitív!

Doki: Papírral tudja bizonyítani?

Én: Hát, azt hiszem a szobában ott van a táskámban a papír...

Doki: Oké, feküdjön fel!

... és semmi ellenőrzés! Jó, nem reagálom túl, bíztam benne, hogy az előkészítés során azért nem lesz szükség erre az infóra... A doki amúgy betartotta, amit ígért, óvatosan, de szakszerűen és gyorsan dolgozott. Nem volt persze kellemes, de mindig szólt előre, hogy mit fog csinálni, és hogy milyen érzésre számítsak... Ekkor történt a tágító pálcikák (Dilapan) felhelyezése, amitől ha jól tudom, a méhszáj elkezdett "érlelődni" talán - de nem akarok hülyeséget írni. Meg állítólag volt valamilyen befecskendezés, ami elválasztotta szép lassan a magzatburkot a méhfaltól. Fél 4 után nem sokkal már mindhárman kész voltunk az első résszel...

A műtőssrác visszavitt a helyemre, ő is nagyon rendes volt, mindenkiben tartani próbálta a lelket. Mondta, hogy most legalább 2 óra hosszán keresztül ne keljek fel, ne pisiljek, az evés-ivással is óvatosan, nehogy hányás legyen belőle.

Úgyhogy ott feküdtem, így telt el az egész délután-este, a látogatási idő is, ez idő alatt próbáltam minden másra koncentrálni, de csak az előttem álló dolgok tekertek a fejemben, pedig akkor még nem is sejtettem mi vár még rám...

Úgy este 9 óra lehetett, amikor a 3 lányt összecsődítették, hogy akkor most irány a szülészet, kapunk egy kis ballont meg valami katétert... Na ez már hangzásra se tetszett, remegve kérdeztem mindenkit, hogy ugyan mondják már meg, hogy mi lesz ez és hogyan fog történni. De nem sokat tudtunk meg, csak, hogy az a ballon fogja majd tágítani a méhszájat, és ebből a ballonból lóg ki valamiféle katéter, amire később súlyt helyeznek... Jézusom, na ettől nem nyugodtam meg, sőt...!

Lementünk. Én másodikként vállalkoztam, abban bíztam, hogy ha az első lány jól viselte, akkor nem lesz gond. Bár ő igazi hősként viselkedett, végig egy szót se szólt egész nap, mikor ilyeneket csináltak velünk, csodáltam érte! Pedig neki először gyakornok próbálta feltenni a ballont és 2-szer(!!!) is rosszul sikerült, végül A Doktornő tette fel...

Ekkor jöttem én... Életemben soha többet ne legyen ilyen bánásmódban részem, mint amit az elkövetkező 5-10percben éltem át!!! Azzal kezdődött, hogy amint felfeküdtem, a délutáni pálcikákat a Drága Doktornő se szó-se beszéd fogta és gyakorlatilag kitépte belőlem... Eléggé fájt, és talán érthető módon ettől kissé görcsös és merev lettem! Alapból feszít ilyen helyzetben az ember, hiszen elég szar, ha odabent turkálnak, de egy ilyen után főleg. Hát én is így jártam, és innentől kezdve hiába mondták, hogy lazítsak, kurvára nem ment!!! Nem tudom, hogy mit csináltak konkrétan, mert ez a Drága Doktornő arra sem méltatott, hogy bármit közöljön velem, hanem mint egy buldózer, tolta be a cuccokat, nyomult befelé, nem érdekelte, hogy ordítok a fájdalomtól, folynak a könnyeim és vergődök... Hiába mondtam, hogy az segítene, ha szólnának mindig, hogy mi következik, legalább annyit, hogy hideg vagy meleg, vagy fáj vagy bármi... Nem! Sőt! Még ő volt felháborodva! Ilyen vezényszavakat bírt összesen mondani, hogy "emelje már fel a lábát!" vagy " lazítson már!"... És egyszer még rám is rivallt, mint valami rossz gyerekre, hogy "fegyelmezze már magát!!"... Csak zokogni bírtam ezután, ilyen megalázottnak még sosem éreztem magam! Még sosem bántak velem úgy, mint valami húsdarabbal a hentesnél, ennyire lelketlenül-embertelenül, ráadásul egy másik NŐ!!! Mintha én önszántamból, jókedvemben mentem volna oda, hogy ugyan vegyék már el a gyerekemet 15-ödszörre is... Még ma is rám jön a sírás, ha erre a 10percre gondolok... Ja és ami még megkoronázta az esetet: én hülye - még én mentem oda, hogy bocsánatot kérjek (tök komolyan!!!), hogy ne haragudjon, amiért nehéz volt velem, tényleg szerettem volna segíteni, de nagyon féltem stb... Erre mindösszesen a Drága Doktornő egy szájhúzással és egy fintorral volt képes reagálni. Én meg legszívesebben a haját téptem volna, de ilyenkor annyira kiszolgáltatott helyzetben van az ember, nem tudhatja, hogy találkozik-e még pl másnap ezzel a dokival, hogy semmi, de semmi rosszat nem mertem mondani! Úgyhogy maradt a zokogás órákon keresztül...

A szobatársak próbáltak vigasztalni, bár egyikük inkább rontott a helyzeten az okoskodásával, mindent rémisztőnek festett le, majdhogynem halálos kimenetelűnek állította be a következő napi szülést, minden hülyeséggel riogatott. Tudom-tudom, ilyenkor nem szabad erre figyelni, de hát köszi... ki az aki ilyen állapotban el tud tekinteni az őt érintő témáktól?

Mindenesetre elalvás előtt még ettem-ittam valamennyit, mert éjfél után már minden ilyesmi tilos volt, amiatt mert mondták, hogy a szülés után még lesz egy rövid altatásban végzett tisztítási rész (Nem is értem, hogy hogy lehet azt a kifejezést használni, hogy "kaparás"??? Annyira durva és lelketlen!)

Azt hiszem, ha jól emlékszem, akkor talán éjszaka még párszor halványan éreztem Bogyót... Délelőtt is és az első előkészítés után kicsivel is még nagyon-nagyon mozgolódott, ezen is egy csomót sírdogáltam. Folyton láttam magam előtt, ahogy szegénykém talán menekülne... :'((( Próbáltam nyugtatgatni, de én magam sem voltam nyugodt... Hogy is lehettem volna...?

2011. április 27. Szerda

Ébresztő fél 6-kor, anyám!!! Lázmérő, pisi, zuhanyzásra való felszólítás és töredék infó: 7óra körül indulunk megint a szülészetre, elkezdődik az utolsó felvonás... Hívtam is rögtön Zolit, aki gyorsan be is ért.

Reggeli természetesen semmi, inni se lehet, szóval éhesen, cserepesre száradt szájjal indultunk le végül fél 8 körül a szülészetre Zolival, meg az egyik lánnyal. A harmadik lány fent maradt egyelőre helyhiány miatt. Annyira elfogott a rettegés, hogy remegtem, mint a nyárfalevél, és nem kaptam levegőt, a folyosón egy padra le is kellett fektetni, mert minden elsötétült előttem, félő volt, hogy azonnal elájulok. Jórészt persze azon izgultam, hogy nehogy az előző esti Drága Doktornővel megint összehozzon a sors, na és persze az ismeretlentől is féltem.

A szülőszobai ágyon fekve a remegésem csak fokozódott, még az ágy is remegett alattam. Nem mondom, hogy megnyugodtam, amint láttam, hogy új csapat volt aznap reggel, de javult a helyzet. Ez az új csapat viszont irtó kedves volt, nélkülük nem sikerült volna így végigcsinálni...! Az egyik gyakornok végig ott volt velem és fogta a kezemet, mikor már Zoli sem lehetett bent, törölgette nedves ruhával a számat és a homlokomat, megmutatta a helyes légzést, és csinálni is segített.

De ne szaladjunk ennyire előre...

Az ágyra felfeküdve bejött egy nagyon kedves lány, és mindent érthetően, aprólékosan, szemléletesen elmagyarázott! Ettől nyugodtabb lettem, de a fájdalomtól még mindig nagyon féltem, mert megértettem, hogy mi a folyamat:

Az előző este feltettek a méhszájon belülre egy ballont, amit folyadékkal töltöttek fel, és a lefelé néző végéhez egy csövet(katétert) erősítettek, ami ki is lógott belőlem, oda volt ragtapaszozva a combomhoz. Az aznap reggeli első lépés az, hogy ennek a csőnek a végéhez a szülészek hozzákötnek egy súlyt, lelógatják egy hosszú madzagon keresztül az ágy végénél, és ez a súly ahogy húzza a ballont kifelé a méhemből, úgy tágítja a méhszájamat... Értelemszerűen számítsak egy kicsit kellemetlen húzó érzésre... Na ettől megint berosáltam, ezt hallva az jutott eszembe, hogy a sötét középkorban is tuti voltak ilyen kínzóeszközök, ez is biztos onnan maradt!!! Meglepő módon egyébként nekem ez a rész nem volt olyan vészes, alig éreztem.

Aztán bekötötték az oxytocin-infúziót, na akkor azért elkezdtem érezni a fájásokat, de visszagondolva nem volt annyira durva, vagyis ismerős volt a fájdalom, mert nekem amúgy is elég erős menstruációs görcseim szoktak lenni, mikor megjön... Na ehhez hasonlított. Arra a kérdésre, hogy meddig kell ezt csinálni a ballonnal, az a válasz jött, hogy amíg magától ki nem jön... Szuper, és ezt mikor...? Hááát, egyénenként változó, ugyanúgy mint a szülés is... Na ez aztán felvidított...!

Szóval kénytelenek voltunk várni. Zoli bejöhetett ekkor már, és jó is volt, hogy ott volt, tudtam, hogy számíthatok rá, ha baj van. Baj nem volt ugyan, de a segítsége és a meggyőző ereje kellett, ugyanis kb 20perc-fél órával a kezdés után rám jött az inger... Igen, iszonyúan kakilnom kellett. Jött is a szülésznő, hogy ne aggódjak, csak tolófájás, meg a ballon nyomja stb. Én meg győzködtem, hogy nemnem, én tudom, hogy kell, már korábban is kellett, csak a katéter miatt nem mertem... Jó, akkor majd mindjárt hoz ágytálat... Na de csak nem hozott, én meg már nagyon tipródtam... Úgyhogy végül Zolit kértem, hogy hozasson már egy rohadt ágytálat, mert mentem beszarok!!!

Hát alig értek oda vele, én szóltam előre, hogy kelleni fog...!

Viszont így durván fél óra elteltével pont a kaki kellős közepére időzítve egyszer csak szó szerint kilőtt belőlem a ballon! Totál megijedtem, hogy elrontottam valamit, még korán van, túlságosan nyomtam, jézusom, ezt most vissza  fogják tuszkolni...

Rohantak a gyakornokok meg a szülésznő, hogy jajdejó, dehogy baj, sőt! Ennek örülünk, nagyon szerencsés vagyok, mert akkor azt jelenti, hogy hamarosan túl is esünk az egészen. Kérdezem, hogy mikor? Hát még aznap! Óbmeg!!! Félreértés ne essék, nem a kisbabámtól akartam megszabadulni, csak addigra kezdtem nagyon fáradt lenni... Zolit ekkor ki is küldték, mondván, hogy innentől fogva már bármikor megszülethet... Az a kedves gyakornok innentől tényleg végig ott volt és mindenben segített. A legnehezebb az volt, hogy a fájások nagyon erőssé váltak és sokkal hosszabbak voltak, mint a köztük lévő szünet. Kb 10-20 másodpercem volt felkészülni a következő 2-3 percig tartó fájásra... 10-20 mp alatt kellett pihennem...

Akkor nem tudtam, hogy mennyi idő telt el, rengetegnek tűnt, elkezdett folyni valami belőlem. Bejött a szülésznő, megvizsgált, de azt mondta, hogy nem a magzatvíz, a burok még ép. Azt is mondta, hogy nem akar ő burkot repeszteni, jobb lesz így nekem, tényleg higgyem el, hogy nem sok van hátra, azt is meg fogom ismerni, mikor megreped magától a burok, olyan lesz mintha elpattanna valami belül. Kérdeztem a fájdalomcsillapításról, de arra meg mindenki azt válaszolta, hogy szívesen adnak, de akkor le fog lassulni a folyamat. Úgyhogy nem kértem végül semmit...

Aztán mondta a gyakornok, hogy semmivel ne törődjek, ha nyomnom kell, akkor nyomjak, bármi is jön ki, ne aggódjak miatta. És én nem sokkal később épp a bal oldalamon fekve szóltam is h nagyon nyomnom kell... A gyakornok biztatott is, hogy csak nyugodtan. Én meg nyomtam. Először nem nagyon, de jött az a pattanó érzés, viszont semmi folyadék, meg is rémültem... De aztán tovább is éreztem a nyomás kényszert, úgyhogy nyomtam... Azt is éreztem, hogy ez más, mint bármi, amit eddig éreztem, felismerhető volt, hogy Ez már Az lesz...

Drága Bogyókám végig olyan jó baba volt, sosem hánytam, sosem voltam rosszul vele, és most még utoljára is segített nekem: egyetlen nyomással sikerült megszülnöm őt... Kettesben is maradtunk, mert a gyakornok kiszaladt orvosért, és én sírtam... A fizikai fájdalom ugyan megszűnt, de a lelki még csak akkor kezdődött igazán! Sírtam, mert boldog voltam, hogy átélhettem a gyerekszülés csodáját (még ha ez így most furán is hangzik), és sírtam, mert végtelenül szomorú voltam, hogy mégsem leszünk mostantól 3-an... Tudom, hogy szegény kisbabám már nem élt, mikor én őt megszültem, mégis annyira jó érzés volt a közelsége, ahogy ott éreztem őt a combomon fekve. Hiszen ő mégiscsak az én Kicsikém volt, a testem része...

Az az egyetlen dolog vigasztal most hosszútávon, hogy tényleg minden fájdalom és minden rossz ellenére csodaként éltem meg a szülést, és alig várom, hogy újra átélhessem, természetesen egy egészséges kisbabával, a megfelelő időben!

Amit viszont nagyon bánok, és már sosem tudom mi lett volna, ha... ha megnézem Őt... Bánt, hogy meg se kérdeztem, hogy egyáltalán lehet-e, és lelkifurdalok, hogy végül nem tettem meg, így mintha elfordultam volna tőle... Pedig még most is bennem van a félelem, hogy esetleg csúnyának, eltorzultnak láttam volna, és akár örökre bennem maradhatott volna valami a látvány miatt, ami megakadályozta volna, hogy egészségesen túllépjek majd valamikor ezen az időszakon. A másik félelem meg pont ennek az ellenkezője, hogy a látványtól csak még jobban kötődtem volna, és képtelen lettem volna Őt ezután elengedni. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha... csak azt tudom, hogy most iszonyúan bánom, hogy meg sem próbáltam!!!

Ezek után már minden más történés csak apróságnak tűnik. Még következett az altatásban elvégzett méh-tisztítás, ébredéskor már Zoli is újra mellettem volt, aztán kaptam pár falatot enni, pisilnem kellett meg zuhanyozni, majd felmehettem az osztályra. Ott elbúcsúztunk Zolival, ő eljött haza, én meg aludni akartam, a szemeim még keresztbe álltak, de ekkor jött a következő fura meglepetés: a nővér bevágtatott a szobába, kezembe nyomott egy papírt, és közölte, hogy fél órán belül sétáljak át a laborba vérvételre... Én egyedül, altatás után, segítség nélkül, saját lábon... Aha, tök jó! Végül az egyik szobatársam kísért át, hogy össze ne essek...

2011. április 28. Csütörtök

Másnap meg gyakorlatilag szó szerint kidobtak a kórházból délelőtt, pedig 4-5 lépést alig bírtam megtenni, máris szédültem el, feketedett előttem a világ. Mire Zoli fél óra alatt odaért, annyi idő alatt 3szor kérdezte meg a nővér, hogy mikor jönnek már értem, és hogy akkor mikor húzhatja át az ágyneműt. Értem én, hogy kell a hely, de azért én sem voltam még túl magabiztos...

Még kérdezgettem, hogy mi újság a másik két lánnyal, akik hasonlóan hozzám előző nap lekerültek a szülészetre, és kiderült, hogy tényleg irtó nagy mázlim volt a szüléssel... Én mindenestől 2 és fél, de max 3 óra alatt túl voltam mindenen, ehhez képest a másik két lány 12 és 8 órát vajúdtak, mire megszültek!!! Ráadásul, hánytak az oxytocintól, fájdalomcsillapítást kellet kérniük, leáll a folyamat, szóval megszenvedték... Nekem legalább ennyi szerencse jutott a szerencsétlenségben.

----

Azóta a lelki rész tényleg nagyon előtérbe került nálam, most elég ramatyul vagyok, és a kétségeim is napról-napra megújulnak. Hiába beszéljük át minden nap Zolival, hogy igen, helyesen döntöttünk, nem tehettünk mást, nem lett volna esélye ennek a szegény kicsi babának... Akkor is kételkedem, őrlődöm, bár már úgysem tehetek mást, csak elfogadhatom a történteket. Tudom, hogy mindez abból fakad, hogy Bogyó iszonyatosan hiányzik most mindkettőnknek, nekem fizikailag is. A mocorgása, rugdosása, forgolódása, egyszerűen a tudat, hogy az én kisbabám velem van...

És higgyétek el, senkinek a fájdalmát nem akarom ezzel lebecsülni, de mondjuk 8hetesen elvetélni nagyon nem ugyanaz, mint 20hetesen megszülni egy kisbabát, aki ráadásul pár órával korábban még irtó mozgékony volt a pocakban... Felfoghatatlan! És én, aki az utóbbi esettel kellett, hogy szembesüljek, én pedig nem tudhatom, hogy mit él át egy 39hetes kismama, akivel közölték, hogy meghalt az egészséges kisbabája...

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy nem tudhatjuk, hogy mit érez a másik. Még akkor sem, ha elég hasonló cipőben járunk, mint ő... Segíthet, ha a saját tapasztalatunkat, érzésünket megosztjuk, de kérek mindenkit, hogy ne akarjon meggyőzni, hogy tudja mit érzek. Főleg akkor ne állítsa, ha még sosem veszítette el a gyerekét...! Mondjon inkább annyit, hogy sajnálja a történteket. Ennyi elég. Úgysem tud okosat mondani, amitől nekem most jobb lesz. Ha én akarok, akkor ennyitől már beszélni fogok róla. Ha meg nem, akkor bármit mondhat, akkor sem nyílok meg...

Ha esetleg ez segít abban, hogy ilyenkor hogyan állj hozzánk: Tanácsok

Azok, akikkel tudok és akarok is erről beszélni, azok úgyis tudják, hogy rájuk számítok...

A többi emberben (és 1-2 kivétellel majdnem minden kollégára is értem ezt) meg tán van annyi jóérzés, hogy tiszteletben tartanak engem és a babámat annyira, hogy meghagyják nekem azt a lehetőséget, hogy majd én elmondom a részleteket annak, akinek én akarom...