Na eddig semmi bajom nem volt a szülés gondolatával, hiszen mikor az ember gyereket tervez, akkor számolnia KELL azzal a dologgal, hogy az a baba valahogy ki fog onnan jönni, márpedig az fájdalommal jár, és ez tény. Én így is álltam hozzá eddig, sőt mivel az első babát is meg kellett szülnöm, így maga a fájás jellege sem ismeretlen már számomra, pont ezért kicsit sem féltem. Talán a császár gondolata volt egy icipicit idegen tőlem, de az sem töltött el pánikkal, ha rágondoltam.
Na most frissen hazaérve a 3. szülésfelkészítő foglalkozásról kb ott tartok, hogy szana meg széjjel is vagyok parázva, és totál be vagyok sz@rva, és akkor még finoman fogalmaztam... Teljesen elrettentettek. Két doktornő tartott ma előadást az érzéstelenítésről, a fájdalomcsillapításról, valamint a gyermekágyi időszakról, és olyan naturálisan magyaráztak, hogy az sok(k) volt, pedig nem vagyok finnyás ilyen téren, de azt hittem, hogy el fogok ájulni, vagy minimum kitaccsolok...
Továbbra sem maga a szülés az, ami ilyen érzéseket vált ki most belőlem, hanem az adalékok, amiket még hozzátettek: például az ilyen elemezgetések, hogy milyen kanült hova szúrunk, aztán ezt a katétert oda (fel)toljuk, meg hogy aztán ennyi és ilyen váladék távozik az x-edik napon...
Nem, ez most nem hiányzott, egészen elzöldülve jöttem ki az előadásról.
Azt szeretném, ha Picúrom befordulna időben a helyes irányba, és szépen, természetes úton, fájdalomcsillapítás nélkül meg tudnám őt szülni.
A ma hallottakat meg kicsit még emésztenem kell, hátha holnap már nem képzelem el ennyire részletesen mindegyik fogalmat és mozzanatot...
