... a másik énemben most biztosan széles mosollyal az arcomon ülök a munkahelyemen, és egyik kezemmel a pocakomat simogatom, benne egy tündéri, egészséges kisbabával.  És felhőtlenül boldog vagyok...

... a másik énemben most biztosan széles mosollyal az arcomon ülök a munkahelyemen, és egyik kezemmel a pocakomat simogatom, benne egy tündéri, egészséges kisbabával.  És felhőtlenül boldog vagyok...

A saját valóságomban pedig az ágyban fekve eltöprengek, hogy nálam itt és most miért alakult ez így. Már minden változatot számtalanszor végigvettem, de nincs magyarázat. Ha az orvosok sem tudják, akkor honnan tudhatnám én? Tény, hogy Bogyó már nincs velünk, és nem is lesz soha többé...

Persze abban a másik, boldogabb valóságban, lehet, hogy ez már a második babánk, és az elsővel jártunk úgy mint most. És akkor az ottani énem sírt és zokogott, hogy bárcsak más dimenzióban lehetne akár baba nélkül, akár egy szép kisbabával... Ez esetben nézzük úgy, hogy még viszonylag hálás is lehetek, mert nekem még nem volt ilyen rosszban ez előtt részem. Lehet, hogy a 2 és fél évnyi sikertelen próbálkozás alatt más énjeim sok-sok kudarcot éltek át már, amitől az én sorsom itt megkímélt.

Ilyenkor az is mindig eszembe jut, hogy aznap mikor megtudtuk, hogy nagy baj van, elmentünk még boltba, és rengeteg nagy pocakú kismamát láttam. Nekem is még megvolt Bogyó, látszott is, de én akkor már búcsúztam tőle, és első gondolatként az futott át a fejemen, hogy de jó ennek a sok kismamának, akiket látok...

Aztán jött a következő gondolat, hogy biztos van itt olyan nő, aki nem ismer engem, csak azt látja, hogy gömbölyödöm, és irigyen néz, hogy demilyenjónekem... Pedig ha tudná... Úgyhogy akkor döntöttem úgy, hogy sem a kismamákra, sem a gyermekes szülőkre nem vagyok hajlandó irigykedni, buta hozzáállás lenne részemről, és teljesen felesleges is. Mindenkinek meg van a maga baja, nem tudhatom, hogy nem-e súlyosabb az övé, mint az enyém, még ha nem is látszik kívülről. Ő biztosan súlyosabbnak érzi, hiszen a saját problémájáról van szó, érthető tehát.

Persze ez mind csak elmélkedés, az időt múlatom azzal, hogy minden dolgon agyalok.

Próbálok pozitív, tevékeny lenni, és kikászálódni a gödörből, de még sincs erőm, hogy meg is tegyem azokat a dolgokat, amiket elhatároztam. Például, hogy pudingot főzök, mert az jó, meg úgyis jönnek barátok látogatni, meg tudjam kínálni őket, még ha nem is elvárás, hogy én most bármit is házigazdáskodjak.

Vagy az is nagy elhatározás, hogy holnap mézes krémest sütök! Soha életemben nem próbáltam még, és ráadásul nem is valami egyszerű süti, de pont ez adta az ötletet: elfoglalni magam hosszabb időre valamivel, aminek értelme is van. Ehhez képest még az ágyból sincs kedvem kikelni, nem hogy még pár dolgot bevásárolni, meg aztán tésztát gyúrni...

Valamit pedig kezdenem kell magammal, ez így nem oké...

Nem, dolgozni nem akarok még visszamenni, te jó ég, mennyire nem hiányzik az a sok sajnálkozás, mind csak arra emlékeztetne, hogy Kit veszítettünk - pedig magamtól is elégszer eszembe jut...! De jó lenne, ha senki nem szólna egy szót se, csak hagyjanak békén!