Az előzetes elmondás alapján akkor hát kedden kórházba vonulok, kapok méhszájérlelőt-tágítót, szerdán pedig bekötik az oxitocyin-t és szülök... 20 hetesen... Az élet kegyetlen és igazságtalan... Nem értem, hogy miért történik ez velünk!

Félek, hogy fájni fog. Nem is a fájdalom okoz riadalmat, hanem, hogy egyrészt nem tudom mire számítsak, másrészt, hogy az egész tortúra értelmetlen, nincs a végén semmi, ami miatt megérné a szenvedés. De ha már említem a fájdalmat: nem akarom, hogy tágító-pálcikákat szurkáljanak a méhszájamba, legyen inkább gyógyszer. Persze,  ha egyáltalán választhatok...

Elég sok irracionálisnak tűnő gondolatom/félelmem is van. Például, hogy ugye elborzaszt a gondolat, hogy egy most még élő kis teremtményt szerdán valahogy meggyilkolok... Mert állítólag ő még olyan éretlen, hogy nem élheti túl a szülést, tehát ha úgy vesszük, akkor miattam fog meghalni... :'((( Na de mi van ha mégis túléli, mi van ha életben lesz, mikor megszületik...??? Nem tudom, mit reagálnék, hogy élném ezt meg... Gyanítom rosszul...

Aztán ott van az a gondolat, hogy mi van, ha megszületik és a gondos, többszörös ellenőrzés ellenére kiderül, hogy egészséges lett volna? Abba belehalnék! Jó tudom, ez kizárt, hogy így történjen, hiszen én magam is láttam az elváltozásokat az ultrahangon, de nem tehetek róla, eszembe jut ez az eshetőség is! Főleg mert a rossz hír óta Bogyó nem pihen, csak mocorog. Folyton... Mintha érezné... De ugye nem azért dörömböl, hogy "Anya, vedd már észre, hogy nem vagyok beteg! Hagyjatok békén!" Ugye nem most követjük el életünk legnagyobb hibáját...?

Jézusom, beleőrülök a várakozásba, és a tudatlanságba...!!!