A 18 hetes genetikai ultrahangon derült ki (2011.04.20)...
Nem úgy történt, hogy nézelődött a doki sokáig, és egyszer csak bizonytalankodva megjegyezte, hogy neki valami gyanús. Nem. Amint a hasamra tette az érzékelőt, azonnal az arcára volt írva, hogy nagyon nem oké, amit lát. Persze nem volt valami segítőkész, úgy kellett kihámoznunk a mondókájából, hogy akkor mi is a helyzet.
Amit rögtön megértettem, az az volt, hogy Bogyónak nyitott a gerince...
A 18 hetes genetikai ultrahangon derült ki (2011.04.20)...
Nem úgy történt, hogy nézelődött a doki sokáig, és egyszer csak bizonytalankodva megjegyezte, hogy neki valami gyanús. Nem. Amint a hasamra tette az érzékelőt, azonnal az arcára volt írva, hogy nagyon nem oké, amit lát. Persze nem volt valami segítőkész, úgy kellett kihámoznunk a mondókájából, hogy akkor mi is a helyzet.
Amit rögtön megértettem, az az volt, hogy Bogyónak nyitott a gerince...
Aztán azt is mondták, hogy emiatt az agyfolyadék keringése is rendellenes, hiszen megváltoztak a nyomási viszonyok. Nekem az semmit nem mondott, hogy "koponyán citrom-jel"... Én még reménykedtem, hogy ezen még lehet segíteni. Kérdezgettem is, hogy van-e egyáltalán esély, vagy most mit gondoljak... Semmi válasz, csak, hogy beszéljek a kezelőorvosommal, meg genetikussal. Értem én, hogy nem akar semmit felelőtlenül kijelenteni, nem akar felelősségre-vonható lenni, de egy kicsit segíthetett volna.
Aznap este itthon utánaolvastunk. Igen, van olyan, hogy valaki nyitott gerinccel teljes életet él. De nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy ennyire enyhe változatról lenne szó... Sőt... Az eleinte 1-2 csigolyára kiterjedő diagnózisról kiderült, hogy 5-6 csigolyát érintő záródási rendellenesség, olyannyira, hogy még bőrrel sem fedett ez a rész, azaz még a gerincvelő is kitüremkedik... Borzasztó volt ezt felfogni, és elfogadni, hogy mit is jelent mindez... Azt mondták, hogy most ugyan még jól láthatóan ügyesen mozgatja a lábacskáit, de a hátralévő 2.félidőben ez szinte biztosan megváltozna, és nem csak alsó végtagi gyengeséget, hanem teljes bénulást okozna, és társulna hozzá vizelet- és széklettartási probléma... Ezek ráadásul még csak a fizikai tünetek. Mert hogy a nyomásváltozás miatt kialakult agykamratágulatok azt eredményezik, hogy az agyvíz felgyűlik, és még ha meg is műtenék, akkor is súlyos mentális visszamaradottsággal kell számolni. És mindennek együtt bőven 50% feletti az esélye, ha Bogyó megszületik...
Borzasztó volt ez a gondolat, főleg, hogy arra számítottunk, hogy nekünk kell döntenünk, hogy akarjuk-e Őt így is... Egy ilyen döntést nem tudom, hogy képesek lettünk volna-e ép ésszel feldolgozni. Hiszen az egyértelmű volt szinte rögtön, hogy ilyen élettel nem büntethetjük sem ezt a csöppséget, sem magunkat, sem a családunkat. De hogy mondtuk volna azt szülőként nyugodt lelkiismerettel, hogy igen, nyugodtan öljétek meg a gyerekünket...?
Aztán végül pénteken a genetikus valamelyest megkönnyítette a dolgunkat, gyakorlatilag kimondta helyettünk, hogy ezt kell tennünk - meg kell szakítanunk a terhességet, megszabadítva minket attól a tehertől, amit egy ilyen döntés terhe rótt volna ránk egy életen keresztül.
Persze ez az egész még így is piszok nehéz!!! És hogy még rosszabb-felfoghatatlanabb legyen, amióta megtudtuk a rossz hírt, azóta Bogyó, mintha érezné, szinte folyton ébren van, velem van, rugdos, ficánkol, forgolódik, ÉL odabent...!!! Első nap ez bennem hihetetlen ellenállást (és lelkifurdalást) váltott ki. Nem értem, hogy egy ilyen virgonc kisember hogyan lehet ennyire beteg? Azt kívántam, hogy bárcsak ne is érezném inkább, legyünk már túl rajta...
Másnapra, csütörtökre ez elmúlt, és úgy döntöttem, hogy nem fordulhatok el a saját gyerekemtől, el kell búcsúznom tőle. Hiszen egy haldokló feléd nyúló kezét sem utasítod el, csak azért, hogy neked később kevésbé fájjon a veszteség. Ráadásul bánnám is, hogy nem használtam ki minden egyes pillanatát az együtt töltött időnek, és nem adtam meg a tiszteletet a kislányunknak. Úgyhogy sírva ugyan, de továbbra is babusgatom, mikor bejelentkezik, simogatom, mikor nyugtalankodik és beszélgetek vele, hátha mindenkinek könnyebb így...
Húsvét után kedden pedig be kell mennem a kórházba, és elveszik az én Kincsemet :'((( Pontosabban meg kell, hogy szüljem - bár hivatalosan ez nagyvetélésnek számít. Ugyanúgy fogok vajúdni, ugyanúgy fog fájni, ugyanúgy kell nyomni, mint egy rendes szülésnél... Csak az egésznek a végén nem lesz az az "ez aztán megérte" érzés, csak az üresség és a bánat. És ami még megrémít, de muszáj belegondolnom, hogy dehát Ő még most is ÉL, akkor is ÉLNI fog, mi lesz vele...??? Megőrülök ettől (is)...!
Tudom, hogy idővel túllépünk ezen, szeretjük egymást, erősek vagyunk, de most ez még nagyon távolinak tűnik... És nem igazán lelünk vigaszt semmiben egyelőre...
Az egyetlen lehetséges kiutat választottuk, ezen az úton kellett elindulnunk, ez pedig a racionalitás. Muszáj tárgyilagosan hozzáállnunk a történtekhez, elfogadnunk az egészet így, különben beleőrülnénk, azt pedig nem tehetjük, a mi életünk megy tovább, bár sosem lesz már ugyanolyan, mint korábban...
