Pénteki régi kollegás együtt kajálás iciri-picirit asszem megviselte a gyomromat. Persze ez csak utólag derült ki, aznap este ugyanis még Japán-esten vettünk részt, ahol már alig bírtam pár falatot magamba tuszkolni, pedig egyébként érdekelt volna a felhozatal. Lényeg a lényeg, hogy már a bizonyos pár falat után kezdtem érezni, hogy na ez már túlzás, ez így nem lesz oké, háborog a gyomrom.
Egy ideig viszonylag jól tűrtem, aztán éjfél után már nagyon környékezett a hányinger, főleg miután kólával vettem be az esti gyógyszereimet. Ebben a szénsav volt a durvaság, ez aztán még jobban felkavarta a már belül lévő katyvaszt, tényleg úgy éreztem, hogy menten kitaccsolok, jobban esne, ha ezt otthon tehetném és utána lefekhetnék nyugiban aludni. Pont ezért elkezdtem Zolit sürgetni, hogy na mostmár menjünk szépen haza, persze ilyenkor még azért muszáj bedobni vmi búcsúitalt. Mármint neki. Ezzel alapvetően nem lenne bajom, csak így mikor épp elég sürgős lenne vízszintesbe kerülnöm, hogy kipihenjem a gyomorbaj, na ilyenkor bosszant az időhúzása, hogy de még ezt, de még azt...
Neki is mondtam, hogy annak se lesz jó vége, hogy ő még lehúz valami felest a végén, hagy keveredjen a sok pia. De persze nem hallgat rám, ő az okosabb. Igen, aztán otthon végül mégse én voltam, aki vezette a porcelánbuszt... :)) Nekem csak a takarítás maradt hajnali 1kor, mert az hányás után már nem megy neki vmi üzembiztosan. Persze aztán már én voltam a legédesebb, legaranyosabb, legimádnivalóbb csaj az egész világon, én meg alig győztem rábeszélni, hogy okéoké, lehet rám gerjedni, szeretem, csak előbb mossál fogat, Édes :)))
