Az álmaim mostanság többnyire rémálmok. Nem tudom mit jelent ez, vagy hogy egyáltalán jelent-e valamit, de a lényeg, hogy épp egy ilyen időszakom van, amikor is szinte minden éjjel szörnyekkel kergetőzöm, gyilkosok üldöznek, kommandóst játszom és egyéb akciókba keveredek.

A legutóbbi amire (mostmár újra) emlékszem, az is nagyon valóságosnak tűnt, mikor benne voltam, ezáltal borzasztó rossz volt. Még tegnap előtt éjjel történt, hogy ebből az ominózus álomból felriadtam, és akkor még tisztán emlékeztem az egészre, félve és reszketve nyitottam ki a szemem a sötétben, mert az álom hangulata még mindig bennem volt, ott maradt velem és nem is könnyen akart elmúlni. Zoli is felébredt, átölelt, és egyébként sosem szoktam így az éjszaka során rögtön megosztani az álmaimat, de ez most valahogy annyira megfogott és megrémisztett, hogy szükségét éreztem elmondani neki. Először csak annyit suttogtam, hogy rosszat álmodtam. Aztán mikor megkérdezte, hogy mit, miközben simogatott, akkor elmondtam neki. Aztán gyakorlatilag visszazuhantam álomba, minden átmenet nélkül.

És tegnap késő éjjel mikor ágyba kerültünk, akkor eszembe jutott a dolog, de csak a tény, hogy rémet álmodtam. Úgy gondoltam, hogy olyan rossz élmény volt ez nekem, hogy az agyam egyszerűen el akarta felejteni, ezért nem emlékszem (persze lehet, hogy kicsit túldimenzionálom :)). Lényeg, hogy újra megemlítettem Zolinak, hogy jééé, én ugye tegnap éjjel...?? Mondta, hogy igen, én meg mondtam, hogy de már nem is emlékszem... Zoli mondott 1-2szót és minden, de minden beugrott hirtelen.... Még a gyomorgörcs és a félelem is elkapott, ami az ébredés után közvetlenül környékezett...

...moziban voltunk. Pár ismerőssel, késő este, valami kisvárosban, város szélén, régi típusú, ósdi hangulatú (olyan texasi láncfűrészes beütésű színezet...) épület, üvegajtók, halvány fény bent az előcsarnokban, 3lépcsőfok vezet le az utcára, a járdára, aminek a másik oldalát magas tuják szegélyezik, sűrűn nőve, nem látsz át túloldalukra. Közvilágítás csak gyengén-sejtelmesen, 1-2 oszlop az egész utcán, többet takar, többet sejtet, mint amit megmutat. Kilépünk a moziból, 3an lányok jövünk le a lépcsőn, csacsogunk a filmről, nevetünk hangosan, nem zavar minket a sötét és csendes éjszaka. Várjunk a többiekre? Á, ne már úgyis jönnek, látjuk őket az üvegajtón keresztül, csak még dumálnak, biztos kocsikról - pasik... Leérünk a lépcsőn, bal kéz felé fordulunk, egymásba karolunk, sétálunk hazafelé, jobbról növényfal, balról épület, még kb 50lépés lenne a tujasor és a házak vége, onnantól csak a sötétséget látjuk, de miért lenne ez baj, hiszen MI jól érezzük magunkat. Felnézek, előre az éjszakába, és a tuják végénél egy furcsa alak áll velünk szemben. Néz. Hogy került oda, az előbb még nem volt ott?! És miért olyan fura? Mert az este hűvös, ő mégis rövid nadrágot és ujjatlant visel és szorongat valamit a kezében... Megtorpanok, a többi lány is velem együtt, észreveszik mit nézek. Hátralesünk: fiúk, hol vagytok? De a fiúk még mindig bent pletyiznek, semmit nem látnak az egészből. Újra azt a fickót nézem, aki már elindult felénk. Nem gyorsan, de annál fenyegetőbben... Nem merünk hátat fordítani, de hátrálunk vissza a srácok felé, már szinte futnánk. Dehát nem is voltunk eddig ilyen messze!!! Már majdnem odaérünk, látom a férfit a késsel, alig 2 lépésre van tőlem, lendíti a kést, tudom, hogy meg akar ölni, látom az arcán azt az eltorzult grimaszt, és tudom, hogy meg is fogja tenni... Sikítanék, de nem bírok!! És ebben a pillanatban, mintha hátulról megfognának és eszeveszett sebességgel elrántanának onnan: a helyszín távolodik, a másodperc tört része alatt mindenki már csak apró pont a messzi éjszakában...

FelRIADOK. És félek. Mert az érzés, hogy meg akarnak ölni még mindig velem van és nem ereszt...